Kritikák

Avril Lavigne: Let Go

Eleinte nem tudtam mit kezdeni a kis kamaszlánnyal, aki fekete-fehér csíkos rocker-zoknit húzott a karjára - az MTV nálam általában „mozgó háttérképként” funkcionál -, ám amikor végre meghallgattam a „Complicated” klipjének zenéjét is, rájöttem, hogy valami egészen különleges dolog van születőben. Később a lánynyakkendő-divatot megszilárdító „Sk8er Boi”, majd a remekbe sikerült album végleg meggyőzött, hogy nem egyslágeres promóciós fellángolásról lesz itt szó. 
A külcsín ugyan összességében nem jött be, hiszen kinőttem már a mindenáron lázadásból és a polgárpukkasztó, jelen esetben bő gatyás, deszkás fazonnal együtt járó lázadó viselkedés majmolásából, sőt, akár az elfogadásából is, a slágeresen kemény, főként a punkból kinőtt, annak elemeiből összerakott zene mindenért kárpótolt.

A számok Suzanne Vega jellegzetesen észak-amerikai, akusztikus gitárra épülő folk balladáinak, a hazánkban alig ismert Poe - nem a költő, író és kritikus Edgar Allan - alternatív kísérleteinek, és Avril honleánytársa, Alanis Morissette feminista hévtől telített önkifejező dalainak elegyei, melyekben a modern, huszonegyedik századi serdülők örömeit és gondjait szólaltatja meg egy szeretni való bakfishang.

Bár nehéz kiemelni bármit is a sok remekbe sikeredett nóta közül, mindenképp említésre méltó a háromnegyedes, hatnyolcados nóták szokatlanul nagyarányú jelenléte. Nálunk ilyesmit csak blues-dalokban hallhatunk, az angolszász zenészeknek azonban, úgy tűnik, a vérükben lehet a menüett, a keringő és más rokon táncok kellemes lejtésű üteme.Közülük az „Unwanted” energiával teli, középgyors rocknóta, míg a lemez nekem második legkedvesebb dalát, a lassan hömpölygő „I’m With You”-t csodálatos csellószólam teszi igazán egyedi, megunhatatlan slágerré.
Ha már a slágereknél tartunk, az MTV-ben egy időben állandóan játszott „Complicated” némileg visszafogottabb, alaposabban, ötletesebben meghangszerelt dal, mint amire a botrányosan naiv képsorokkal kísért klipből emlékeztem.A „Sk8er Boi” a maga lázadó, lázító attitűdjével és sodró ritmusával éppoly erőteljes, mint amilyennek a videó verzió sugallja. Ám úgy hiszem, a gördeszkás fiú punk-balladája csak áll-anarchia, nem a rendszer, az „establishment” valós kritikája, mint annak idején a Clash vagy a Sex Pistols munkái voltak, hanem kamaszkori frusztrációk kitombolása, a visszavágás vágyának kifejezése.
Ugyanily rendkívüli még a „Too Much To Ask” a maga kellemesen feszült disszonanciáival, és az akusztikus gitárokkal kísért, gyorsacska „Tomorrow”, ami a kiváló harmonizálás és a tökéletesen eltalált refrén révén fogja meg az embert. A már említett „I’m With You” mellett a lemez megítélésem szerint másik legkifogástalanabbul megvalósított dala az „Anything But Ordinary” városi balladája. Habár elsőre akár vontatottnak is tűnhet a szám, a kissé Suzanne Vegát idéző, szép ívű és magas refrén minden meghallgatáskor elvarázsol, és mintegy éteri aurába burkolja az egész dalt.
Hogy a Let Go verejtékes munkával kidolgozott, profi alkotás? Na és? Amíg a kilencvenkilenc százaléknyi izzadság mögött ott ragyog a zsenialitáshoz szükséges csöppnyi ihlet, addig ki emelhetne kifogást a Sam Brown egykori sikeréhez fogható nyitány háttérbe húzódó megteremtői, az egyéni és megismételhetetlen hang mögött álló dörzsölt producerek és hangmérnökök ellen? Inkább igyekezzünk átadni magunkat az észak-amerikai kontinens legjobb hagyományait magába olvasztó muzsikának!

Avril Lavigne - Under My Skin

Gyakorlatilag ömlik a zenei tévékből a 19 éves kanadai kis hölgy. Bárhova is kapcsolok 1 órán belül az ő arcocskája köszön vissza. Néha csak a bevásárlásait közvetítik, néha beszélgetnek vele, sokszor pedig a klipje megy. Megteremtette a marketing és a management. Megvették neki a hatalmas sikert elérő ex-Evanescence dalszerző/gitárost Ben Moodyt. Aki ismét és itt is Önmaga képére alakította a dalokat. Énekdallam centrikus dalokat írt és játszik, a maga ismerős stílusában. Nem véletlen a megismételt siker. Avril pedig igazán fiatalos és nőies hanggal van megáldva. Így ez a párosítás, a management profizmusával kiegészülve egy hallgatható albumhoz vezetett. A rockerebb tiniknek pedig egy példaképhez. 

Hogy kicsoda Avril? Magáról az énekesnőről kevés információt árul el a hivatalos életrajt. 

"Az Egyesült Államokban a még tinédzser kanadai skater-girl minden rekordot megdöntött: a "Complicated" az ország leggyakrabban játszott videója. A kislemez a második helyen landolt, az albuma a "Let Go" a Billboard lista 3. legjobbja lett. Az eladási mutatók a kisasszony számára már 3 millió felett járnak, ami már több, mint dupla platina lemezt jelent! Németországban is valamiféle Avril Lavigne-hisztéria van kibontakozóban: a müncheni előadásán olyan mértékű lelkesedés fogadta, hogy nem lehet szavakba önteni."

De ki ő? Egyenlő a zenéjével, és amit képvisel? Valószínűleg ezt a képet lehet igazán eladni. Mindenesre ezt a pop-alternatív-darkos vonalat ennél jobban nem lehet összerakni a tiniknek. A lemez úgy szól, mint egy gőzgép. Az énekesnő hangja pedig vetekszik a stílus legnagyobbjaival. (ha nem ő az, ugye...) Tisztán, érthetően énekel. Gondolatai nem túl mélyek, de nem is ez a cél. 

"Még mindig szeretek fiúkkal együtt lenni. Most az együttesemben játszanak s úgy táncolnak, ahogyan én fütyülök - s ez szerintem jó is így..."

Nekem ebben a műfajban Alanis Morrissette a csúcs. Avril sok mindent ellesett tőle, és megfiatalítva produkálja. Gyakorlatilag az egész lemez olyan, mintha egy Evanesence dalban Alanis énekelne. Minden dalból sláger lehet, és lesz is. Hivatalosan minden dalnak Avril-hez van köze, de erről csak a Milli Vanilli botrány jut az eszembe, és semmi más. Tömegigényt elégít ki. A fiatalok darkosabb, de konszolidált igényeit. Iagzán amerikai itt minden. Egy tökéletes énekhanggal megáldott, szép, okos kislányról van szó. Aki tudja, hogy mit akar, és azt el is éri. Lehet a lábai elé leborulni. Nem tudom, hogy még ezt a cselekményt büntetnék-e, vagy sem...

Összegezve: a klimax még messze van... 10/6, és a tévékbe vele! Csak maradjon is ott! 

Avril Lavigne: Under My Skin

Avril Lavigne az MTV punk-reneszánszának hullámán lovagolt be a köztudatba, és ezért sokan nem is tartják valóban eredeti előadónak. Pedig a kanadai kamaszlány hihetetlen tehetség, amilyenből csak évtizedenként néhány születik a világban. Azt viszont én is elismerem, hogy a deszkás-anarchista imidzs kissé visszataszítónak hatott, mikor a zenecsatornák először játszani kezdték a „Complicated” hamar slágerré vált klipjét.
Ezért is örültem annak, hogy a kizárólag az általános iskola és a gimnázium határmezsgyéjén botladozó serdülőkön kívül most már a leglettebb urakra és hölgyekre is gondoltak, és a bő gatyát meg a khaki pólót felváltotta a skót kockás szoknya, a kis fekete ruha és a farmerrel hordott póló - egyszóval Avril tehetségén kívül immár nőiességével is hathat a közönségére.

A leglettebb urakat és hölgyeket - amilyen én is vagyok - nem véletlenül említettem, ugyanis a dalok mindegyike a rockzene fénykorának sémáját követi: verse - (verse) - refrén - verse - refrén - híd - refrén - refrén variáció (csupán a hard rockban elhagyhatatlan szóló hiányzik), s ebből következően nosztalgikus hangulatával, mintegy tudat alatt próbálja megfogni a potenciális rajongókat.A jól bevált sablon mellé persze zeneszerzői lelemény és professzionális előadás is szükségeltetik, máskülönben sem Avril, sem a kiadó nem számíthatna átütő sikerre.

És a talentumon kívül éppen az invenció meg a professzionalitás emeli ki az Under My Skint a többi hasonló kísérlet közül. A hangszeresek minden hangot tökélyre vitt technikával szólaltatnak meg, még ha nem is Paganinit megszégyenítő futamokról van szó, a vokális részek pedig gyönyörűen felépített, izgalmas harmóniákban olvadnak össze az instrumentumokkal.
A komponisták - Avril mellett elsősorban Evan Taubenfeld és Chantal Kreviazuk - ügyeltek rá, hogy még a „Fall To Pieces”-hez hasonló, kissé unalmasabb nótákba is kerüljön legalább egy zeneileg kiemelkedő pillanat, és az albumot záró „Slipped Away” se váljon nyálas nagypapa-siratóvá. A számok többsége így kifejezetten kellemes, jó értelemben vett slágerzene, és valahol éppen az a szimpatikus nekem Avrilben, hogy felvállalja a popularitást. És ami a legfontosabb: mérhetetlen zsenialitás kell ahhoz, hogy a punk erősen korlátozott dallam- és harmóniakészletéből épkézláb, ütős slágereket gyártson valaki!
Márpedig a punk Avril zenéjének alapja, amit a „Freak Out” gitárriffje, a közép gyors „Who Knows”, az Üvegtörők hangulatát idéző „Forgotten”, no meg a lendületes „He Wasn’t” is bizonyít, mely utóbbi nóta az album három legkiemelkedőbb számának sorát nyitja meg. Ezek közül személyes kedvencem a „He Wasn’t”-ra rögtön következő „How Does It Feel”, ahol a hídban Avril hangja mintha az ír Sinead O’Connoréra emlékeztetne.
Már csak az a kérdés, mi lesz Avrillel, ha kinövi a bakfis-szerepet, és komoly nőként kell kiállnia a színpadra vagy a stúdiók mikrofonjai elé? De nem féltem őt, mert tehetsége és adottságai fényes karrierre predesztinálják, és ha nem csinál valami meggondolatlanságot, akár a rockzene Madonnája is válhat belőle.